(Futó)lécre magyar!

Hóban gyalogolni nem egyszerű, mint már mindenki tapasztalta. Őseink is, hiszen a havazás nem a 21. század megrészegült éghajlatának következménye, hanem történelmünk hajnalán is sűrűn előforduló időjárási jelenség volt. Jóllehet, barlanglakó szőrös elődeink nem azon törték naphosszat a kobakjukat, hogy lehetne pehelykönnyű carving léceikkel minél szebb íveket kanyarítani a hóra. Jobban lekötötte őket a dárdáik, mint a síléc élezése – annál is inkább, mivel a sportot akkoriban a zsákmány után és a néhai farkasok elől futás jelentette.

A hólepte vidékeken azonban számukra is fontos volt a közlekedés megkönnyítése, melyre egyre ötletesebb megoldások születtek. Hótalpak vagy sílécek használatával a nagyobb felületen eloszló testsúly miatt kevésbé süppedtek bele a puha közegbe, és haladási sebességük is számottevően nőtt. Ezzel először a vadászat és a létfenntartás vált hatékonyabbá. Később aztán sportolás céljából is került a lábakra léc. Nem csak az élővilág, a síelés is hatalmas evolúción ment keresztül…

Ha beköszönt a tél,

tömérdek ajánlattal várnak az utazási irodák oda, ahol a liftek pókhálóként kötik össze a karbantartott alpesi lejtőket. A „síelés” szóról legtöbbünknek ezek a lejtők, valamint a „hütték” bárpultjánál baráti társaságban felhörpintett snapsz, a felvonóknál meredező lécerdő színes márkaválasztéka, a csillogó szemüvegekben tükröződő havas csúcsok és a vakító porhavon száguldás jut eszébe. De mit tegyünk, ha nem áll módunkban messzi tájakra utazni, mégis a szabadban végezhető mozgásra vágyunk?

Noha domborzati adottságaink meg sem közelítik a szomszédos országokét, hó viszont időnként esik – ha nem is túl tartós –, induljunk ki tehát ebből! A kiskert felásásához nem túl optimális időszak a tél, füvet nyírni is érdemesebb júniusban, így mást kell keresnünk. A bringára odafagyunk, uszoda nincs mindenütt, néhány szánkó- és lesiklópályánk borzalmasan zsúfolt. Középhegységeink magasabban fekvő területein viszont príma erdészeti utakat találunk, amiken lehet gyalogtúrázni – és alkalomadtán sífutni is. Az enyhe lejtésű és gyakran széles utak jó részét valósággal futólécre teremtették, bár géppel készített nyomra ne számítsunk. Erre legfeljebb Galyatetőn és Bánkúton van esélyünk, a budai hegyekben pedig az előttünk járó „úttörők” jellegzetes dupla csíkjain indulhatunk a többnyire gyorsan elillanó hófehér mesevilág felfedezésére.

Itt is könnyebb lenne futólécen.

Elő a lécekkel!

Aki lesikló gyakorlattal akar váltani sífutásra, meglepődhet a keskeny futólécek ingatagságán és azon, hogy már egy enyhe lejtőn sem könnyű talpon maradni. A cipőnek ugyanis a mozgásforma jellegéből adódóan csak az orra rögzített, így könnyen kifordul a lábunk. A lécek is makacsabbak, szeretik önállósítani magukat. Elég egy vékony ág vagy jegesre fagyott havas borda, hogy eltérítse a nyomból egyik vagy mindkét lábunkat. Bukfenc esetén pedig – mivel a sífutóléc nem oldódik le –  könnyen képezhetünk a mitológiai Laokoón-csoporthoz hasonló alakzatot, melyből még a mentők sem mindig tudnak könnyen kibogozni.

Mindezek ellenére a sífutás egyáltalán nem a megrögzött adrenalin-függők játéka, sokkal inkább a nyugisabb vérmérsékletű, csendvágyó erdőrajongók számára ideális, kortól függetlenül űzhető, és a lesiklásnál nagyságrendekkel olcsóbb lehetőség. Épp ezért ne ijesztgessük tovább az olvasót, helyette foglalkozzunk az előnyeivel! Más állóképességi sportok művelői például pompásan kitölthetik vele a havazás miatt kényszerpihenésre kárhozott napokat. Persze hódolhatunk neki akkor is, ha a hazai tél érdeklődés hiányában elmarad – igaz, így kénytelenek vagyunk messzebbre utazni. De egyelőre ne kezdjünk fejvesztett csomagolásba, inkább reménykedjünk, hogy idén is esik pár centiméter hó. Ez a lesikláshoz vajmi kevés (hacsak nem akarjuk a pálya fű- és talajviszonyait átrendezni), sőt hiába veszünk a piacon répaorrnak valót, ha egy anorexiás hóember építéséhez sem elegendő. Futólécekkel ellenben már ezen a pár centis rétegen is prímán vágtathatunk! S nem pusztán lábizmainkat késztetjük munkára, hanem szinte egész testünket megmozgatjuk, miközben ízületeinket kímélve, mégis jóleső fáradtsággal érkezünk haza.

Klasszikusan vagy korcsolyázva?

Az aránylag gyors, dinamikus mozdulatok miatt kiemelten fontos a hatékony bemelegítés, és az intenzív mozgás után nyújtani sem árt az igénybe vett izmokat. Ha ezekben más sportok révén már van tapasztalatunk, az ott alkalmazott bemelegítő gimnasztika és nyújtó gyakorlatok mozgáselemeinek nagy részét most is használhatjuk, igazodva a sífutás sajátosságaihoz. A helyes haladási és fékezési technikákat azonban érdemes tanfolyamon elsajátítani, ami nem is olyan egyszerű, mint hinnénk. A szimpla futáshoz hasonló, hagyományos módszerrel még talán nem gyűlne meg túlságosan a bajunk, de a másik – ún. korcsolyázó technikára nem könnyű ráérezni.

Az első esetben párhuzamos, felváltva tologatott lécekkel haladunk, miközben botjainkkal segítjük a mozgást. Ha nem bírjuk a futást, akár a lassú gyaloglásig is visszavehetjük a sebességet. Ügyeljünk azonban arra, hogy gyanúsan meredek vagy beláthatatlan kifutású lejtőnek ne induljunk vakon neki, hiszen sífutóléccel sokkal nehezebb megállni, mint a lesikló lécekkel. Ha pedig minden kötél szakad, s csak nő a sebességünk, miközben egy megtermett tüskebokor vagy jéghideg patak felé közeledünk, inkább próbáljunk oldalra bedőlni a hóba, mintsem megvárjuk, míg irányítást vesztve felgyorsulunk. Jobb egy időben végrehajtott, kontrollált esés, mint ha felnyársalódunk egy kiálló farönkre, vagy a repülést gyakoroljuk a szakadék széléről – elvégre a léc nem ejtőernyő…

Enyhe emelkedőn felmehetünk párhuzamos sível is, köszönhetően a talpain lévő pikkelyeknek, de amint a dőlésszög növekedni kezd, érdemesebb az ún. halszálkázó technikára váltani. Az elnevezés a magunk után hagyott nyom formájára utal, ami úgy néz ki, mint egy hal lecsupaszított csontváza. Léceinket ilyenkor elöl szétnyitva, kicsit befelé döntjük, a belső élekkel gyakorolunk nyomást a hóra, ezáltal kiküszöbölhetjük a visszacsúszást.

Klasszikusan vagy korcsolyázva?

A korcsolyázó technika alig néhány évtizede jelent meg. Ennél a léceket a névadó mozgásformát utánozva, felváltva oldalra csúsztatjuk, ami megfelelően széles pálya esetén többnyire gyors haladást tesz lehetővé. Ezt azonban sokkal fárasztóbb fenntartani, nem beszélve a módszer megtanulásáról, ezért inkább a haladók gyakorolják előszeretettel. S mint az iméntiekből kiderül, sokkal tágasabb terep szükséges hozzá, alkalmazási lehetősége emiatt is behatároltabb.

De hová menjünk?

Ismerkedésnek akár egy behavazott futballpálya is megteszi. A fővárosban talán legkézenfekvőbb helyszín a Normafa. A János-hegyhez vezető aszfalttal párhuzamosan haladó sétautakon (vagy a velük egy-egy szakaszon azonos kék körön) oda-vissza mintegy 4 km-t sífuthatunk. Ezeken még kezdők számára sincs félelmet keltő lejtő vagy kaptató. Gondot inkább a tömeg jelenthet, ezért ha módunkban áll, érdemes hét közben kilátogatni. Megfelelő körülmények esetén a Szépjuhásznéhoz vezető autóutat is használhatjuk, ami forgalom elől lezárt, de azért legyünk figyelmesek – a fenti létesítmények kiszolgáló személyzete mégiscsak autóval közlekedik. Ez az út a Libegő tetejétől szűk 5 km-es további túrát jelent, mely során vízszintes és enyhén lejtő szakaszok váltakoznak. Ha jók a hóviszonyok, csaknem végig élvezhetjük a csúszás örömét, felfelé viszont szinte folyamatosan dolgoznunk kell rajta.

Ha már stabilan állunk léceinken, és a hó sincs túl jegesre csúszkálva-taposva, irány a Budakeszire vezető „Síút”! Ez Normafától, a székelykaputól indul. Egy lejtő után figyelmesen átkelünk a vasúton, az első elágazásnál balra, ezután fokozatosan ereszkedünk a Virág-völgy felé. Hosszabb szakaszon a völgyteknő feletti hatalmas bükkfák mentén oldalazunk, majd hamarosan belefutunk a piros jelzésbe, mely egy szelíd és egy nagyobb kanyar után a völgy aljára vezet. Innen a P sáv jobbra térve emelkedni kezd, mi viszont kövessük a csaknem nyílegyenesen lefelé tartó P+-et, melyen hamarosan elérjük az első házakat. Továbbra is az eddigi irányt tartva kijutunk a 22-es busz megállójához.

S ha magányra vágyunk?

Ha kalandosabb utakra pályázunk, mehetünk a Pilisbe, a Bükkbe, vagy megcélozhatjuk a Mátrát is. Minden lehetőséget felsorolni lehetetlen, ragadjunk ki kettőt az ismeretlenebbek közül. Mátrafüredről Mátraháza felé félúton, a Nagy-Lapát-tetőnél jobbra indul egy erdészeti út, melyen feltúrázhatunk egészen Kékesig (kb. 10 km), majd vissza. Nem túl meredek, így felfelé nem igényel túl kemény izommunkát, és lefelé sem kell folyamatosan a fékezésre koncentrálnunk. Viszont itt – ellentétben a Normafával – csaknem biztos az egyedüllét. Cserébe élvezhetjük a közelünkben élelmet keresgélő vagy átügető mufloncsapatok látványát, vagy a fatörzseken körbe-körbe futkosó mókusokat. Persze néha a léceink elé is nézzünk, különben magunk is mókusként fogunk repülni az út menti bozótosba… Alapszabályként ezért is véssük eszünkbe: ilyen elhagyatott vidékre soha nem induljunk egyedül!

A sífutás varázsa

Galyatetőn sokan ismerik a sífutó pályát, azonban kevesen tudják, hogy a vadregényes északi oldalban micsoda príma túralehetőségek rejlenek. Elő tehát a térképpel és indulhat a tervezés! Errefelé nyilván magunknak kell nyomról gondoskodni, ha viszont utat törtünk, visszafelé kényelmesebb helyzetben leszünk. Igaz, ezek a lehetőségek nem kecsegtetnek túl hosszú siklásra alkalmas szakaszokkal, inkább szintben vezetnek, ám pont az ezzel járó sportosabb igénybevétel teszi még vonzóbbá az egészet. Utakból pedig óriási a választék, csak győzzük szabadidővel és energiával…

Megjelent az Over Magazin 2010/1. számában. A lapszám megrendelhető a kiadónál, vagy digitális formában letölthető a www.dimag.hu/over oldalról.

más megosztók