Mindenkinek van egy Matterhornja

A Matterhorn csúcsán

Majdnem 9 óra van, mire felérünk a 4003 méter magasra épített Solvay bivakhoz. Három éve idáig jutottunk. Semmi megkönnyebbülést nem érzek, pedig az eddig történtek alapján azért lehetne rá okom. Négy órája mászunk, és ha most azonnal visszafordulnánk, akkor is csak talán délután egyre érhetnénk le a Hörnli házba. Az elmúlt napokra jellemző módon az időjárás csak azután szokott elromlani. Nem is időzünk itt sokat. A ház mögött balra kezdődő felső Moseley tábla nehézsége is III–, de ez mintha egy árnyalattal könnyebb lenne az alsónál. Feljebb egy vasrudat találok, innen jól lehetne biztosítani, de kötélbarátom, Gulliver ezt nem igényli. Amit én kimászok, ott ő is feljön, ebben biztos vagyok. A több vasrúddal és sziklaszeggel is ellátott úton minden nehézséget balról kerülünk, de az alsó régióhoz képest a keleti falba tévedés veszélyétől itt már kevésbé tartunk. Az Alsó Vörös Torony elhagyása után fixköteles falak és jeges kuloárok váltogatják egymást. Hol elővesszük, hol eltesszük a jégcsákányt. Rohamosan fogyó vizem pótlására kulacsomba karcsú jégcsapokat török, nem gondolva arra, hogy az egyre sűrűbb jégkása ebben a magasságban már nem olvad fel. Egy lehetséges helyen megelőzünk egy vezetős partit. Ők végigbiztosítják saját kötelükkel a fixköteles szakaszokat is, semmit sem bíznak a véletlenre. Ugyanis a vezető nem tudhatja, hogy valamelyik beépített kötél a gyakori kőomlásoktól nem sérült-e meg annyira, hogy akár el is szakadhatna.

Fixkötélen a Matterhornon

Valahol a hegy válla alatt a fixkötél egy áthajlást alulról kerülve hidalja át a feneketlen mélységet. Extrém klettersteigeken szerzett tapasztalataim alapján nem ijedek meg az erőpróbától, még annak tudatában sem, hogy most biztosítás nélkül mászok. Mielőtt megkapaszkodom, belekalkulálom, hogy a vastag kötél kissé jeges, de azt nem, hogy egy hiányzó rögzítés miatt belógva annyira eltávolodom a faltól, hogy a kitámasztó lábam alig éri el a sziklát. Valahogy mégis átvergődöm, majd Gulliver is utánam. A vállra már szabad mászással jutunk fel. 4200 m-en járunk. A meredek firnlejtőn a hóból kiálló vasrudakat közteseknek használjuk úgy, hogy miközben egyikünk halad, mindegyik vasrúd szárán egyszer áthurkolja a maga után húzott kötelet. A Váll gerincéhez érünk. Elfogynak a rudak, így ismét elővesszük a jégcsákányt. Minden nehézséget balról kerülünk, így a Felső Vörös Tornyot is, majd követjük a gerinc élét az újabb fix kötelek kezdetéig.

Ismét beérünk egy vezetős partit, de nem tudunk eléjük kerülni. Ők is biztosítva másznak a fixköteleknél, de mégis jó ütemben haladnak. A nehéz terepen történő mozgásuktól, a függőleges szikla által védtelenül, folyamatosan hullik a fejünkre és a nyakunkba a jeges törmelék. Egy hegyi vezetőknek emléket állító vasfeszületet elhagyva, egy néhány fogantyús, cirkuszi trapézba illő, láncos függő vaslétra is támogatja a feljutást. Szükség is van rá. Ez itt már egy oxigénelvonásos bicepsztréning a javából, csak ínyenceknek. Elképzelhetetlen számomra, hogy hogyan tudott itt először felmenni Whymper a társaival. Igazi hősök ők.

Írta és fényképezte: Takács Miklós

A teljes cikk az Over Magazin 2010/2. lapszámában olvasható. Megrendelhető a kiadónál vagy letölthető a www.dimag.hu/over oldalról.

más megosztók