Türkizkék Istennő tetején – A Cho Oyu női szemmel

Beszélgetés Baranyi Évával

Az első magyar nyolcezres, a Shisha Pangma 1987-es elérése után három évvel újabb magassági rekordot írhattunk. 1990 őszén Földünk hatodik legmagasabb csúcsára, a Cho Oyu-ra közel tucatnyi hegymászónk küzdötte fel magát pár nap leforgása alatt. Ez a maga idejében kiemelkedő eseménynek számított, de az azóta eltelt két évtized alatt sok minden változott. A nemzeti színű lobogó számos nyolcezresre felkerült, némelyikre több alkalommal is. Már nem lepődünk meg, ha egy szezonban több egymástól függetlenül szerveződő csapat – vagy külföldi expedíciókhoz csatlakozó mászó – indul a világ legnagyobb hegységrendszerébe. Sőt, lassan az sem megy szenzációszámba, ha egy vállalkozás tagjai két nyolcezrest is megcéloznak.

Talán ez a „rendszeressé válás” az egyik oka, hogy kevésbé figyelünk fel az újabb és újabb himalájai sikerekre. Ha nem történik baleset, a média figyelmét semmi nem irányítja a nyolcezresek megmászása felé. A szűk szakma érdeklődését pedig csak akkor kelti fel egy ilyen „túra”, ha a résztvevők valami extrát tudnak felvillantani. Egy új, minden eddiginél nehezebb útvonal, rekordidő alatti vagy szóló megmászás, és persze alapvető a  mesterséges oxigén mellőzése…

A tábor, akár egy zsúfolt kemping.

No de nézzük kicsit más szemszögből ezeket a hegyeket! Egy nyolcezres vajon mennyivel lett alacsonyabb az évtizedek múlásával? A gleccserhasadékok és jégtornyok mennyivel fogadják barátságosabban a hegymászókat? A hóviharok és a lavinák mennyivel elnézőbbek az egyre sokasodó táborokkal és csúcs-aspiránsokkal szemben? Nem beszélve arról, hogy a részvételi költségek sem lefelé mennek… S ha minden hegyre igaz a mondás – márpedig igaz –, hogy még azonos útvonalon sincs két ugyanolyan körülményeket kínáló túra, akkor ez földünk legmagasabb csúcsainak esetében hatványozottabban így van!

Bár az alpinisták majd’ mindegyike másképp viszonyul a hegyekhez és a mászáshoz, de egy kérdésben többnyire azonos véleményen vannak, miszerint egyetlen olyan nyolcezres sem létezik, aminek akár a legkönnyebb útja is teljesen veszélytelen lenne. Ugyan Anita, négy nyolcezres – köztük az Everest – első magyar női megmászója, szintén eképp nyilatkozott: „egyik normál út sem biztonságos teljes mértékben egy nyolcezresen.” A felsorolt szempontokat mérlegelve és hozzátéve az itt nem említett tényezőket, beláthatjuk, hogy a „himalájai nagyüzem” valójában ma is kemény erőfeszítéseket követelő és kockázatokkal járó kaland.

A 2009-es évben hazánkból több csapat is vállalta ezt a kalandot. Köztük a Cho Oyu elérésére induló hármas kapta a legkevesebb figyelmet. Pedig már csak azért is megérdemelték volna, mivel köztük két hölgyet is találunk. Baranyi Éva, Lesták Erzsébet és Jánosi Zoltán egy nepáli kereskedelmi expedíció tagjaiként vágtak neki a hegy tibeti normál útjának. Szinte pontosan egy hónappal az indulásuk után, szeptember 24-én Éva a csúcsról tekinthetett körbe, Erzsi pedig kevéssel a nyolcezres határ elérése előtt fordult vissza a rendkívüli hideg miatt. Baranyi Évát most természetesen a „Hegyről” és az odáig vezető több éves útról kérdezzük.

A Türkizkék Istennő

Miért pont a Cho Oyu?

Az elsődleges szempont az volt, hogy technikai nehézségek ne legyenek benne, és persze az objektív veszélyekből sem árt, ha minél kevesebb van. Ilyen hozzánk hasonló kezdőknek éppen elégnek tűnt a magasság okozta nehézségek leküzdése. A Shisha Pangma és a Cho Oyu volt elképzeléseim között eredetileg, és végül azért választottam az utóbbit, mert az mégiscsak egy „igazi” nyolcezres a maga 8201 méterével. Emellett mindkét említett aspektusból jónak látszott a fellelt információk szerint: csak két rövid szakaszon jelent technikai nehézséget, és úgy tűnt, ritkák a lavinák is, kő- illetve jégomlásról pedig tervezett útvonalunkra vonatkozóan nem is olvastam.

Mit jelent számodra annak tudata, hogy az oxigén nélkül legmagasabb csúcsot elért magyar nő lettél?

Nem érzem annyira lényegesnek. Persze örülök neki, de őszintén szólva magamtól eszembe se jutott volna ezt így kiemelni. A mászás előtt egyedül annak néztünk utána, hogy magyar nő még nem mászta meg a hegyet, de ez a Shisha Pangmára szintén igaz volt, tehát az úticél kiválasztásában egyáltalán nem játszott szerepet.

Mi volt a legnehezebb – fizikailag és mentálisan – az expedíció során, és mennyire volt kemény dió a hegy megmászása ahhoz képest, amire számítottál?

Valószínűleg furcsán hangzik, de nekem az eleje volt nagyon nehéz. A tibeti úton 4900 m magasságig autóbusszal jutottunk fel, és több helyen is megálltunk két-két éjszakára. A közbeeső napokon akklimatizációs túrákat tettünk. Ezek alkalmával rettenetesen lassú voltam, és mire visszaértünk a szálláshelyre, annyira kifáradtam, hogy csak az ágyra leroskadni volt erőm. Közben azt láttam, hogy a többieknek kutya bajuk, és sokkal de sokkal gyorsabban másznak nálam. A 4900 méteren lévő ún. kínai alaptáborból gyalog mentünk fel két nap alatt az előretolt alaptáborba (ABC), 5700 méterre. Az utolsó szakaszon már annyira rosszul néztem ki, hogy egyik spanyol társunk az út legvégén az ABC-ből visszajött értem, és elvette a hátizsákomat. A következő három napot az ABC-ben töltöttük, de közben alig tapasztaltam jelét az erőm visszatértének.

Mentálisan ezt az időszakot volt a legnehezebb elviselni. Folyamatosan azt éreztem, hogy teljesen reménytelen ez az egész, és bizonyára nem voltam magamnál, mikor erre vállalkoztam. Nagyon nehezen akklimatizálódtam ebben a magasságban, amihez vélhetően az is hozzájárult, hogy már itthonról torokgyulladással mentem ki. Ez nem jött rendbe az alsóbb részeken, később – a túrázások elkezdése után – pedig ismét kiújult a hideg levegő állandó kapkodásától, és csak az ABC-ben töltött idő alatt múlt el teljesen. Fizikailag ezen kívül a csúcs megmászása utáni lejövet is nehéz volt. Magam se hittem volna, hogy annyira fáradt lehetek. Ezt persze nem úgy kell érteni, hogy felfelé fütyörészve mentem…

Milyen konkrét veszélyei voltak a mászási útvonalnak?

Korábban olvastam, hogy a monszun utáni időszakban gyakoriak a lavinák, és az ABC-ből megérkezésünk után láttunk is lavinanyomokat a kettes tábor felett, de mászás közben szerencsére ilyen probléma sem volt. Hozzáteszem, hogy egy nap kivételével az időjárás többnyire kifejezetten jó volt, és ez az objektív veszélyeket nyilván jelentősen mérsékelte.

Voltak útközben nagy jéghasadékok is, de azokat jól el lehetett kerülni. Egy alkalommal nagy hóesésben jöttünk le egy hatalmas széles hegyoldalon, itt viszont figyelni kellett, mert nem nagyon láttunk semmit. A nyomokat betemette a hó, és az alján emlékeink szerint voltak hasadékra utaló mélyedések meg kis lyukak.

A meredekebb szakaszokon fix kötelek voltak berakva, ez könnyebbé és biztonságossá is tette a mászást, kicsúszás esetén sem lett volna probléma. Az út során az egyik legnehezebb feladat egy jégfal, ami alatt először traverzálni kell a legalacsonyabb részig, majd ott felfelé átmászni. Itt is fix kötelek voltak rögzítve, és mivel ez volt az egyik kulcshely, rendszerint komoly tumultus alakult ki. A traverzben egyszerre 10-15 ember várt a sorára. Ott azért eszembe jutott, mi lesz ha valaki kicsúszik… Mert az bizony lerántja a többit is. Azért örülök, hogy nem kellett letesztelni, kibírja-e a kötél, ha tíz ember csüng rajta. Pont egy évvel előttünk a szlovének egyik nagy tapasztalatú mászója itt halt meg ereszkedés közben (leesett, nem tudni hogyan, miért). A falat a kötelekkel felszerelve sem fel-, sem lefelé nem találtam túlzottan nehéznek, így ez újabb figyelmeztetés volt, milyen kis dolgokon múlik ilyen körülmények között az ember élete.

Az útvonal, amin Éváék feljutottak a Cho Oyu tetejére

Hogyan és mennyi idő alatt készültél fel fizikailag a hegyre?

Az intenzív felkészülés kb. négy hónapig tartott. Ezalatt állóképességi edzéseket végeztem, 100 km körüli kerékpározás, vagy két óra itthon az ellipszis-gépen, vagy túrázás húsz kilós hátizsákkal, napi 600-1200 m szintemelkedéssel. Mindezt hetente átlagban 4-5 napon. Az utolsó hetekben pedig két alkalommal ki tudtam menni az Alpokba is néhány napra, havas, gleccseres, sziklás terepre.

Erzsit és Zolit korábban is ismerted, vagy a közös cél hozott össze benneteket?

Zolival régóta ismerjük egymást, ő két és fél éve mászik, azóta majdnem mindig együtt megyünk. Az Alpokban három-négyezreseket másztunk, illetve néhány nem túl nehéz, de szép és hosszú sziklautat Ausztriában. Tavaly együtt voltunk első expedíciós mászásunkon, a Han Tengrin is. Erzsit egyáltalán nem ismertük előtte. Én már tervezgettem ezt a nyolcezres túrát tavaly télen, mikor kiderült, hogy a klubunkban (MAHOE) idén nyárra egy másik expedíció szerveződik a Kommunizmus-csúcsra. Erre jelentkezett Erzsi is. Zolival úgy döntöttünk, hogy inkább oda mennénk, a társaság kedvéért. Végül abból nem lett semmi, amiben én „jelet” véltem felfedezni, hogy mégis az eredeti tervünket, a nyolcezres kísérletet kell megvalósítani. Zolit könnyű volt meggyőzni, és némi vívódás után Erzsi is úgy döntött, a Kommunizmus helyett a Cho Oyu-ra is csatlakozik hozzánk.

A hegyen nagyjából együtt mozogtatok, vagy ki-ki a maga tempójában?

Teljesen külön mentünk, mindenki a saját ritmusában. Kezdetben nagyon lassú voltam a többiekhez képest. Magasabban ez megfordult, de olyan, hogy azonos tempóban tudtunk volna menni, szinte egyáltalán nem volt. Eleinte még az is előfordult, hogy máshol – más táborokban – töltöttük az éjszakát. Később Erzsi az egyes táborban hóvakságot kapott, ezzel két nap kényszerpihenőre ítélte magát, s nem tudott velünk jönni a kettes táborba. Egyedül a harmadik, utolsó nekifutáskor tettük meg azonos napokon az egyes szakaszokat.

Hajnal a felhők felett, a hármas táborban

Hogyan zajlott le a „nagy nap”?

Három köztes táborunk volt, tehát az ABC elhagyása utáni negyedik napon került sor a csúcskísérletre, amelyre Erzsivel indultam, jó későn. Sajnos előző nap későn értünk a hármas táborba (7550 m), ráadásul a sátorállítással is sokat bénáztunk. Erősen sötétedett, mire be tudtunk vackolni, és még utána kezdtünk hozzá a főzéshez, hóolvasztáshoz. Nagyon későn és nagyon fáradtan tértünk nyugovóra anélkül, hogy bármiben megegyeztünk volna a másnapi menetet illetően. Alvásról itt már nemigen lehet beszélni, de a hálózsákból kimászni mégsem akarózott. Már elmúlt egy óra is, mire elhatároztam magam. Erre Erzsi szintén az indulási szándék jeleit kezdte mutatni, Zoli viszont kiszólt a zsákjából, hogy nem jön. A cihelődés rettentő sok időbe telt, három óra is elmúlt, mire végre nekivágtunk („normális” mászók éjfél körül kezdik az utat). Felfelé fokozatosan nőtt köztünk a távolság, végül Erzsit szem elől vesztettem. Később olyan helyre értem, ahonnan a megtett út nagy részét be lehetett látni. Mivel sokáig nem tűnt fel, itt már sejtettem, hogy visszafordult.

Kitaposott út vezet felfelé...

Folytattad egyedül?

Aznap nagyon sokan másztak. A nepáli személyzetünk szerint statisztikailag szeptember 24-25. legjobb a csúcsmászásra, ezért sokan időzítettek erre a két napra. Így az alaptábortól kezdve tele volt az út, a csúcsnapon is. Tehát tulajdonképpen egyedül mentem, de voltak emberek körülöttem. Felfelé azonban már csak ketten haladtak előttem látótávolságban, egy sárga és egy piros ruhásból álló páros, mindenki más már lefelé jött. Az utolsó szembejövőkkel is jóval a csúcs alatt találkoztam. Közben aggodalmasan nézegettem délnyugat felé, mert onnan egyre magasabbra gomolyogtak a felhők, de végül nem volt az időjárással gond egész nap. Az utolsó szakasz közvetlenül a hármas tábor után még nagyon meredek, de később egyre szelídül, és végül felérve egy nagy kiterjedésű „fennsíkra”, az utolsó 100 méter szintet már 6-700 méteres távolságon tesszük meg.

Ezen a platón a sárga és piros ruhások kb. 2-300 méterre lehettek tőlem. Egyszer csak megálltak, topogtak pár percet, aztán visszafordultak. Magamban már megnyugodtam, hogy ott lehet a csúcs, de mikor találkoztunk, nagy csalódásomra kiderült, hogy nem így van. Ők 8184 méteren álltak meg, ahonnan a legmagasabb pont még 3-400 méterre van, majdnem vízszintesen. Mivel azonban már negyed egy volt, úgy döntöttek, nem mennek tovább. Ez ott rövid dilemmát okozott, sok minden eszembe jutott, hogy mitévő legyek.

De végül sikerült!

8200 méter környékén az ember baj esetén nem sok segítséget várhat, de mégis valamiféle biztonságérzetet ad, ha nincs teljesen egyedül. Ezzel pedig az egész környék teljesen elnéptelenedett, és aznap már senki jövetelére sem számíthattam. Másrészt viszont egyáltalán nem tudtam volna elképzelni, hogy ott forduljak vissza. Ez a megingás szerencsére csak átmeneti volt, és végül negyed kettőkor felértem a csúcsra. Akkor már az Everest irányába (a hegy túlsó oldala felé) semmit nem lehetett látni, mert azt az oldalt teljesen felhő takarta el. Kb. negyedórát lehettem fenn. A csúcsfotó hosszas önkioldós szerencsétlenkedés után, a negyedik kísérletre sikerült tűrhetőre, majd azonnal elindultam lefelé. Ekkor éreztem csak igazán, mennyire elfáradtam, de azért 5 óra körül – még bőven világosban – leértem. Másnap mindhárman együtt indultunk lefelé, de egész nap szakadt a hó, ezért a kettes táborban is megálltunk éjszakára. Következő nap megint lejjebb mentünk, ekkor én már egészen az ABC-ig, a csapat másik két tagja viszont még az egyes táborban is aludt egyet.

Lesták Erzsébet és Baranyi Éva

Hogyan értékeled a teljesítményeteket?

Erzsi korábban az Aconcaguát mászta meg, tehát eddig egyikünk sem volt 8000 méter közelében. Ehhez képest a mostani eredmény mindhármunk esetében hatalmas előrelépés. A tapasztalatok pedig, amiket ezen a túrán szereztünk, szerintem mindannyiunknak felbecsülhetetlenek a további mászások szempontjából. Kicsit jobban kiismertük a saját szervezetünket, az extrém magasságokhoz való alkalmazkodásunkat, reakcióinkat. Erzsinek ráadásul a hóvakság alatt elvesztegetett napok miatt 6400 méter felett semmi akklimatizációja nem volt, így indult neki a csúcstámadásnak, és jutott végül 7900 méterig. Az pedig, hogy én elértem a csúcsot, még mindig teljesen hihetetlen, főleg a gyenge indulás után. Igazság szerint nem is nagyon tudom elképzelni, hogy még egyszer sikerülne, de talán egy másik hegyen kipróbálnám…

Az oxigén kérdése fel se merült, vagy volt a csapatnál tartalékban?

Én eleinte természetesnek vettem a használatát. Hegymászó pályafutásom mindössze három és fél éves. A Cho Oyu előtt csak két magasabb hegyet értem el, 2006-ban a Kilimandzsárót, 2008-ban pedig a Han Tengrit. Távolról sem vagyok tehát tapasztaltnak mondható. Ráadásul az éveim száma is már erősen négyessel kezdődik. Semmilyen komolyabb sportmúltam nincsen, tehát fizikailag sem vagyok kiemelkedően jó kondícióban. Ilyen körülmények között úgy gondoltam, nem szabad „presztízskérdést” csinálni abból, hogy oxigén nélkül másszak. Éppen ellenkezőleg, minden segítséget igénybe kell vennem a siker érdekében, hisz feltehetően többet nem fogok ilyen helyre kerülni. Aztán Erzsi merev elzárkózása kezdett elbizonytalanítani, és Zoli is inkább ellenezte az oxigén használatát. Végérvényesen az döntötte el a kérdést, hogy nekem kellett volna felcipelni (egy palack 3 kiló, ehhez hozzájön még a maszk és a szabályozó súlya – és ez még csak egy palack!), mivel nem volt serpánk sem. Mikor ezt végiggondoltam, rájöttem, hogy talán több kárt okozna, mint hasznot. Utólag persze már örülök neki, hogy így alakult. Kathmanduban egyébként árulnak egész kicsi, vésztartaléknak való oxigénpalackot, aminek láttán Erzsi ideiglenesen elgyengülni látszott. De aztán mégis elvetette az ötletet, így nem volt egyikünknél sem, semmilyen formában.

Mi a következő nagy cél? A Cho Oyu-t hegymászó pályafutásod csúcsának érzed, vagy inkább egy számodra új korszak és új dimenziókban gondolkodás kezdetének?

Jó lenne még nyolcezressel kísérletezni. Egy új ”korszak” az én fogalmaim szerint  legalább egy 10-15 éves periódust jelentene, ezért arra már nemigen gondolhatok. De amíg bírom erővel és egészségileg, addig – legalábbis most úgy gondolom –  az akaratomon vagy szándékomon nem fog múlni, ha egyéb feltételek is adottak lesznek.

Ezúton is gratulálunk Évának és társainak, s további sikeres mászásokat kívánunk!

Fényképezte: Baranyi Éva és Jánosi Zoltán

A cikk az Over Magazin 2010/1 lapszámában jelent meg. Ez a lapszámunk digitális formátumban ingyenesen letölthető a www.dimag.hu/over oldalról!

más megosztók