Uvac kanyon

Van abban valami romantikusan gyermeki, hogy az ember mindig menne. Mindig csak menne és csavarogna. Terray Tamás barátommal beszélgettünk erről, egy majdnem meleg Lasko Pivo társaságában Korcula felé evezve, egy horvátországi tengeri kajakozáson. A kilométerek barátságosan simultak a lapátokba, és mi csak hagytuk, hogy a dolgok történjenek ott a tengeren, mintha minden magától értetődő volna. Aztán újra csak a tervek, a lehetőségek, a lovagok, a várkastélyok és a sárkány, akitől tüzet kértünk, a napos oldal és egy új kaland egy országban, amiről oly keveset tudunk. Egy folyó, egy kanyon, egy világ – sejtésünk sem volt, hogy ötszáz kilométerre ott lapul Európa küszöbén. Jelena, Tamás kedvese elültette a fülünkbe a szerbiai csodahely bogarát, mesélt egy helyről, ahol az idő tanyát vert, ahol hatalmas sziklaormok és keselyűk vannak – egy fennsíkról regélt a Balkán árnyékában.

Uvac kanyon - folyó szeli ketté

Aztán azon kaptuk magunkat, hogy egy szeles áprilisi estén kajakokat kötözünk az autókra, zsákokat pakolunk Kuszkusszal, és Jani sokat próbált kisbusza vidáman tolja el az idő szekerét velünk együtt az Uvac-kanyon felé! Egész éjszakás kocsikázás dél felé, falvakon, városokon, Belgrádon át. Féltve őrzött gondolataink a rendről percek alatt odavesztek a szerb főváros után. Novij Varos-ba érve az volt a határozott érzésünk, hogy a Macskajaj és a Csillagok Háborúja forgatásán vagyunk egyszerre. A szemünk láttára elevenedett meg „Mószájszli” a galaktika összes csempészével, birodalmi katonájával, élőlényével Kusturica adaptálásában. Piaci nap lévén az élet a város központjában összpontosult, és itt értettem meg naivitásommal megbarátkozva, hogy tényleg minden eladó. A használt kolbásztól kezdve a Kiégett Fűtőelem Barby-ig itt mindenhez hozzá lehetett jutni, lehetett csereberélni, alkudni. Csodálatos időutazás volt egyszerre előre és hátra a tér-idő kontinuumban.

A folyóvölgyben többször találkoztunk hatalmas barlangbejáratokkal

Itt vártuk türelmesen a szerb kapcsolat hívását. A nemzeti parknál történt egyeztetésünk alapján egy helyi vezető fogadott minket, ugyanis a parkba nem lehet földi halandóként bemenni, csak helyi erők vezetésével és némi euró leszurkolásával. Szerencsére Jelena érkezésünkre mindent elintézett. Helyi vezetőnk, Obi Van érkezése, és egy baráti békesör elfogyasztása után elindultunk a beszálló helyünkre, ahol a kalandunk elkezdődött. Az idő hideg volt és esős, az ezer méter tengerszint feletti magasság sajátságos klímát kölcsönzött a helynek. Sátrak, kajakok, lepakolás, majd vidám kis tervezgetés. A csapat egyik felével még a délután folyamán elindultunk egy rövid felfedező túrára. Az első pár óra evezés után kezdtem kétségbe esni, mert a táj egyes részei kifejezetten kezdtek hasonlítani a tokodi üveggyár külső díszleteihez – mesterségesen elzárt részek, kopár fennsík. Az egész hangulathoz még hozzátett a pár fokos hideg és a szitáló eső.
Az első csókra, az első borulásra mindig emlékszik az ember. Az első keselyűvel is így voltunk. Magányosan szelte az eget, nagyon messze repült, kicsi is volt, távoli is, de a mi keselyűnk, az első ilyen madarunk. Szép csendben azon gondolkodtam, hogy végül is csak egyéjszakás kocsikázás… és újra otthon lehetünk. Visszaeveztünk a táborhelyre, ahol mohón rávetettük magunkat a térképre. Gyanús és fáradt gondolataimmal merültem álomba, keselyűkről és sziklaszirtekről ábrándozva.

Másnap reggel az idő kegyesebben figyelte készülődésünket, és a nap is néha kikandikált felhő barátai mögül. Reggeli közben csendben vitatkoztunk hiányos ornitológus múltunkból táplálkozva, hogy fakó-, avagy dög-, avagy barátkeselyű, amit láttunk tegnap. Aztán az égen, a távolban megjelent még két madár, gyanúsan nagyok. Aztán még kettő, és pár percen belül az ég sötétlett a hatalmas vasalódeszkányi madaraktól. A fele sem volt tréfa, mint apró szeplőket – huszonpár fakókeselyűt számoltunk meg percek alatt az égen.

Keselyűk

Az indulást ez a tény meggyorsította, és pár napi élelemmel, zsáknyi izgalommal és tengeri kajakjainkkal nekivágtunk az ismeretlennek. A tegnapi evezésből, már ismertük a tájat, nem volt túl szép, de a térkép és a Google Earth csak nem hazudik…

Írta: Borka Zsolt, fényképezte: Pusztai János

A cikk teljes terjedelmében az Over Magazin 2010/3. lapszámában olvasható. Megrendelhető a kiadónál, vagy letölthető a www.dimag.hu/over oldalról.

más megosztók