A legújabb műholdas mérések szerint 4810,45 méteres Mont Blanc Európa legnépszerűbb csúcsa. Évente húszezer csúcsra törő özönli el a hegyet, ami a helyieknek bevételt jelent, a próbálkozóknak viszont nagyon nagy balesetveszélyt. Az Alpok legmagasabb csúcsának vonzereje azonban évről évre növekszik.
Elöljáróban annyit, hogy két csapattagunk, Máté és Gábor evezősök. Ettől persze még nem kellett volna egy evezőt végigcipelniük Európa egyik legmagasabb hegyén, de ők megszállottak. S ez a megszállottság szükséges is a „Fehér Hegy” megmászásához.
A Mont Blanc sikeres eléréséhez akklimatizáció is szükséges, amit komolyan vettünk. Ugyanis már 2700 m-en is lehet hegyi beteg valaki, sőt ebbe akár belehalhat. Ezt megelőzendő, a Gran Paradisóra (4061 m) másztunk fel először, a Vittorio Emanuele ház felől (2775 m). Előtte egy kristálytiszta vizű tengerszem, ami olyan hideg, hogy csak a legvakmerőbbek merészkedtek bele. A ház fölött néhány száz méterrel már havas minden. Itt gyakoroltuk, hogyan kell hágóvasban járni és a jégcsákányt használni. Aztán olasz pasta és alvás a konténerünkben. Konyi még hajnalig a hágóvasakkal bíbelődött. Volt is mit, mert katonai vasaink kiválóak voltak ugyan, de újak, ezért a bakancsokra szabályosan rá kellett őket „patkolni”. Arról nem beszélve, hogy az evezős Gábor lába legalább 48-as volt, tehát a hágóvas épphogy ráment méretes bakancsára. Hajnalban pedig indultunk a szelíd hólejtőkre, melyek nem annyira szelíd módon néhol nagyon jegesek voltak, tehát hágóvas nélkül csúnya vége lett volna a túrának. Így azonban szépen felaraszoltunk a gleccseren erre a jóindulatú négyezresre, aminek a tetején egy Madonna-szobor várt. Még aznap visszatértünk a parkolóba, aztán a Mont Blanc alagúton át Les Housches-ba autóztunk, ahonnan a Fehér Hegy normál útja indul.
Egy morcos nénivel megvívtuk a harcunkat a Bellevue kempingben, ami a nénitől eltekintve tényleg szép kilátást nyújt. A többi szolgáltatás olyan amilyen, de legalább olcsó. Másnap felvonó-vonat párossal feljutottunk a Nid’Aigle állomásra, ahol illik közölni, mikor jövünk vissza, különben nem férünk be a járatra. Ezt mi csak azért nem tettük meg, mert fogalmunk sem volt, hogy mikor jövünk vissza. A gleccser majdnem a vasútig nyúlik, fantasztikus látvány. A melegtől hatalmas robajjal időnként leszakad egy-egy darab belőle. Az állomáson táblák hirdetik, hogy a felső háznál tilos a kempingezés. Szinte minden évben kicsúszik egy-egy sátor a szélnek és a rossz rögzítésnek „köszönhetően”, és a franciák ezért nem akarnak felelősséget vállalni (ennek ellenére persze tele van sátrakkal a tábor).
Elindultunk a 3200 m-en álló Tete Rousse házhoz, ahová eleinte szelíd, de köves, majd kevésbé szelíd ösvény vezet. Egy jeges gleccsernyúlvány átszelése után megérkeztünk. Szédületes panoráma nyílik innen a gleccserre. Nagyon kevesen maradtunk itt, legtöbben egyből 3800-ra caplatnak fel, de szerintünk ez nem tesz jót az akklimatizációnak.
A ház a felújítás óta nagyon rendben van. Úgynevezett biológiai toalett működik benne, amiben nincs víz (az amúgy itt csak a gleccserből jön, az ásványvíz literje pedig 5 euro), hanem öt pedálnyomással kell a terméket lejuttatni a mélybe. Ezt vicces ábrákon magyarázzák el, hogy közben ne unatkozz… A házban figyelmeztettek, hogy a nagy kuloár (folyosó) nagyon veszélyes, mert nincs benne hó, és a kövek szabadon görgedeznek lefelé. Hallottuk – nem örültünk neki…
Reggel nem túl korán, fél nyolc körül indultunk. A jeges részen hágóvasban mentünk, amit a kuloár előtt levettünk. A folyosó olyan, mint az orosz rulett. Át kell rohanni rajta, aztán vagy jön fentről kő, vagy nem, ami vagy eltalál, vagy nem. Átszaladgáltunk – kötélbiztosítással –, de szerencsére megúsztuk a találatokat. Innen jött az út neheze. A Gouter-fal egy meredek oldal, ahol drótkötéllel biztosított könnyű mászással jutunk fel. Ez ilyen magasságban nem is annyira egyszerű. Mi Dusánnal a végén mentünk, jobban esett a lassabb mászás, mint a rohanás. A fiúk az elején elég kemény tempót diktáltak, de dél körül mi is felértünk a házba, amit másnap hajnalig nem terveztünk elhagyni. Elővettük gázfőzőinket és elkezdtünk zacskós kajákat készíteni, amihez előbb havat kellett olvasztani. Ahogyan elnéztem, ez a fajta hegymászás már egyre kevésbé divatos. Legfeljebb a lengyelek főzőcskéztek, a többiek inkább a 24 eurós vacsorát választották. Megünnepeltük a Svédországba szakadt Krisztina születésnapját, David a Gouter házból magyarul elénekelte a Csao Bellát, Konyi segítségével!
Claude Gex hegyivezető, a Compagnie des Guides de Chamonix (Chamonix-i Hegyi vezetők Társasága) tagja, évente öt alkalommal visz bátor vállalkozókat a Fehér Hegyre. Amikor fiatalabb volt, akár 15 túrát is vállalt, de most azt mondja: ez már sok lenne. Unná is, és a szervezetét is nagyon megviselné. Egy túráért úgy 700 eurót kap, ehhez jön az egy-két napos felkészítés, amiért kb. ugyanennyit. A francia hegyi vezetők összesen ezerötszázan vannak, de rajtuk kívül a tízezer síoktató szintén vezethet túrákat. Claude azt mondja, egy klienssel érzi magát a legjobban, kettőt már nehéz felügyelnie.
Írta és fényképezte: Molnár Anikó / Salamandra Outdoor
A cikk teljes terjedelmében az Over Magazin 2010/3. lapszámában olvasható. Megrendelhető a kiadónál vagy digitális formátumban letölthető a www.dimag.hu/over oldalról.





