14. Kékes Csúcsfutás

Futóverseny az ország tetejére

Komor felhők tornyosulnak a Gödöllői-dombság északi része felett, miközben az autópályán a Mátra felé száguldunk. Vajon ronggyá ázunk ma, vagy délig kitart az egyelőre még fülledt, álmosító májusi meleg? Ezen tűnődöm, és a ruházatomat próbálom kitalálni a most még pontosan aligha megjósolható időjárási körülményekre, melyek pár óra múlva a csúcsfutás alatt fognak várni ránk. Aztán feltűnik a Mátra párás sziluettje és a Kékes lapított tetejű tömbje. Fölé pár szakadozott, sötétszürke felhő von koronát, de alapvetően nem tűnik vészesnek. Valószínűleg elég lesz ujjatlan trikót húznom a futáshoz, most már nem annyira az eső, mint inkább a hőség látszik veszélyesebbnek. Egy kávé még bőven belefér útközben, úgy is odaérünk kényelmesen tíz óra előtt – gondolom naivan. Majd a Gyöngyös határában hirtelen kialakuló dugó visszazökkent a valóságba. Araszolunk, amikor zöldre vált az aktuális lámpa és halad pár lépést a sor, de többnyire csak állunk. A kerülőút ötletéhez már késő, ahhoz már túl benne vagyunk az egérfogóban, marad hát a remény a csodában: hátha mégis sikerül tizenegy előtt begördülni Füredre.

Sikerült. Igaz, a kényelmes ráhangolódás, és az itt kulcsfontosságú alapos bemelegítés elmarad, de legalább a rajtot már biztosan elcsípjük. Rohanunk a sátrakhoz, rajtszám pillanatokon belül gumira felfűzve, rápillantok az órára. 10:48, azaz még maradt 12 percem minden egyébre. Villámgyorsan végigzongorázom magamban az alaposan módosításra szoruló haditervet, aztán elindulok lassan,  komótosan kocogva lefelé, hogy pontosan 5 perc múlva megforduljak és visszaérjek. További szűk 2 percem marad arra, hogy trükkös, cikkcakkos haladási iránnyal eljussak a rajthoz már korábban felsorakozó tömeg elejére. Ismerős arcokat keresni, társasági életet élni ezúttal nincs idő. Tulajdonképpen semmire sincs idő, mert ahogy elfoglalom a kb. negyedik sorban a megfelelő pozíciónak saccolt helyet, már el is dördül a startpisztoly. Talán Mátrafüred polgármestere lehet a tettes, de ilyesmikkel ezúttal végképp nem tudok foglalkozni. Örülök, hogy egyáltalán ideértünk…

A végén a sípályán haladunk

Az órás autó elindul, mögötte meglódul a tömeg, amiből alig észlelek valamit. Az előttem lévő ötven, maximum hatvan fő néhány száz méter után szétszóródik, az első kanyar után az autót el is vesztem a látómezőmből. Elhaladok pár túl gyorsan kezdő, ezért hamar megtorpanó futó mellett, az első kanyarokban engem is lehagynak páran, de az ilyen tömeges rendezvények elején szokásos kerülgetés, botladozás mégis kimarad. Úgy érzem, sikerült eltalálnom az optimális pozíciót. Kicsit csodálkozom is, hogy a következő hosszú kilométerek során alig-alig történik valami változás az előttem haladók sorrendjében. Piros, kék, fehér, sárga pólós – szín alapján érzékelem csak a futókat, ismerős arcokat keresni se erőm most, se kedvem. Igyekszem maximálisan a futásra összpontosítani. Elég jól sikerül, a külvilágból leginkább csak az aszfalt kanyarjainak változó irányát érzékelem. Az ideálisnak tartott nyomvonal követése viszont nem mindig egyezik a többség elképzelésével. Ez egyébként csaknem az összes nagy létszámú rendezvényen előbukkanó probléma, ahol az útvonal során kanyarok vannak. Márpedig kanyarok szinte mindenütt vannak. Sose értettem, miért kezd mindenki a kanyarba érkezés előtt rézsút átvágni a belső oldalra, hogy aztán a következő kanyar előtt átvágjon a túlsó oldalra. Magában a kanyarban persze rövidebb utat kell megtenni, ha belső íven haladunk, na de menkkora az így megspórolni lástzó távolság? Kanyaronként két méter? Cserébe az előtte és utána történő átvágás alatt ugyanennyit elveszítünk… És az se elhanyagolható szempont, hogy azonos emelkedés rövidebb távon nagyobb meredekséget jelent, tehát lassabb (vagy ha az eredeti sebességet tartani akarjuk, megerőltetőbb)  haladást. Nem véletlenül találták ki turistautak és autóutak esetében is a szerpentint… No de ez mindenkinek a magánügye, engem csupán annyiban bosszant, hogy ahol kanyar van, ott a mellettem haladók folyamatosan „ki akarnak tolni” az úttest belső szélére, holott sok esetben pont az ellenkező oldalra tartanék.

Jó játék ez, de legalább leköti az embert, ezáltal jobban telnek a kilométerek. Más szórakozás úgyse nagyon van, azon kívül, hogy az erdő szép, és néha feltűnik a kékesi torony („hínnye, de piszok messze van még légvonalban is!”). A megtett kilométereket jelző táblákon az aktuális tengerszint feletti magasság is rajta van, és a következő szakasz átlagos meredeksége. A már hátam mögött tudható távolság és szint pontos ismerete arra is jó, hogy fejszámolással töltsem az idő egy részét (így szintén könnyebben telik). Kiszámolom, hányadrész van már mögöttem, mennyi van még előttem, s mire ezekkel a bonyolult matematikai műveletekkel végzek, már csaknem odaérek a következő táblához. Ez a táv túl rövid ahhoz, hogy kiüresedetten, semmire nem gondolva, gépiesen fussak, ugyanakkor a majdnem folyamatos emelkedés miatt túl hosszú(nak tűnik) ahhoz, hogy csak a saját mozdulataimra, légzésemre figyeljek. Noha mondhatnám így is: túl meredek ahhoz, hogy ne legyen könnyedén, a mozgást élvezve futható, ugyanakkor túlságosan sík, lapos ahhoz, hogy indokot találjak lassítani, netán gyaloglásra váltani, azaz pihenni egy picit. Egy „valamirevaló” hegyi futáson legalább egy ezres szintemelkedés szokott lenni, de pont ebből adódik a csapdája a mi szerény magasságú Kékesünknek. Nem elég sok a leküzdendő szint ahhoz, hogy legalább néhány szakaszon pár percnyi sétára váltson a mezőny nagy része, ezért ha nem akarunk lemaradni, bizony keményen nyomni kell végig. Ezt a kérdést persze nyilván másképp látja az a sok száz futó, aki a mezőny közepén vagy végén halad. Főleg azok, akiknek maga a teljesítés a cél, az ehhez szükséges idő nem, vagy alig játszik szerepet. Bizonyos szempontból nekik még nehezebb is, hiszen sokkal több időt töltenek az emelkedőn. Hogy ki küzd keményebben, kinek a teljesítménye a nagyobb, azt úgysem lehet eldönteni. Legfeljebb a beérkezés sorrendjét mérni, de ez csak egyetlen nézőpont a számos lehetséges közül. S egy ilyen futás messze nem csak erről szól, még talán az első néhány helyezettnek sem.

Szó szerint toronyiránt

De a sok eszmefuttatás közben a valóságban is haladunk. Az idő kellemes, a távolról még kétkedést okozó felhők egyelőre nem akarnak nedvességtartalmukból megszabadulni, sőt a nap is ki-kisüt. Annyira, hogy az néha már kellemetlen. Ezekben a füllesztő-bágyasztó pillanatokban egy kis esővel szívesen kiegyeznék – ha ez így működne. Az 5. km után felhajtok egy pohárka folyadékot, majd újfent elmerülök a gondolataimban. Közben a terep rövid szakaszon megszűnik emelkedni, sőt mintha lejtene is egy picit, de bár a kisördög arra csábít, nem kezdek őrülten gyorsítani. Pár másodperc időnyerésért elveszteném a helyzet nyújtotta lehetőséget arra, hogy kicsit szusszanni tudjak, s e bizonyára visszaütne a következő kilométereken. Úgyhogy a tempó marad majdnem változatlan (mert azért egy hajszálnyit mégiscsak gyorsítok). Aztán jön az elágazás, ahonnan vége a lazaságnak, az emelkedő határozottan érezhetővé válik. Tíz százalék – itt bizony ismételhetném a korábban említetteket: még messze nem elég durva a dőlésszög ahhoz, hogy nyugodt lelkiismerettel gyaloglásra váltsak, ahhoz viszont elég meredek, hogy a pulzus elkezdjen felfele száguldani. Lassíthatnék is persze, de annak meg a jelenlegi szituációban mi értelme lenne? Ez most sajnos nem a Hóvirág SE nyugdíjas szakosztályának az aktuális szombati 3 km-es kirándulása Mátraházáról Kékesre, hanem egy futóverseny… Marad tehát az eredeti tempó, amennyire az tartható. Érzésre nem teljesen, némi lassulás elkerülhetetlen. A 9. km-es tábla elég nehezen akar felbukkanni, aki még nem járt efféle versenyen, az itt feltehetőleg átverve érzi magát. Holott szó sincs a távolság elméréséről, ez egyszerűen ilyen becsapós. Kellően meredek emelkedő képes akár megtöbbszörözni is a megtett távolság érzését.

Itt már a kanyarokban jómagam is a rövidebb utat keresem. Jóllehet, pont most lenne legnagyobb jelentősége a kívülről lankásabban kerülésnek, de ezen a szakaszon az út kívül is elég meredek ahhoz, hogy két szenvedés közül inkább a rövidebbet válasszam. A gazdaságosság mérlegeléséhez 180 körüli pulzussal pedig már semmi kedvem. Azonban itt belép egy újabb szempont is a haladási nyomvonalam megválasztásához, éspedig az árnyék, ami leginkább a jobbra tartásra ösztönöz. Kivéve ott, ahol a nap ellen védelmet nyújtó bükköst kivágták, és ott, ahol a szél hűsítően feltámad. Sok ilyen rész van, mert a 10-es tábla engem is megtréfál. Már azt hiszem, hogy látom, aztán mégsem. Bár hallucinálásról még szó sincs, egyelőre csupán annyit érzek, hogy a sebességem olyan amilyen, s tovább nem fokozható. A 9-es tábla után valahol három-négy futó utol is ér. Nekik vajon még van elég tartalékuk gyorsítani, vagy csak én lassulok? Részidőket nem méregetek, és amúgy se tudnék mihez viszonyítani, pusztán az érzékeimre hagyatkozhatok. S azok azt súgják, talán még egy csipetnyivel több erőfeszítést kibírnék, de értelme már nem lenne. Az utolsó kerek kilométeren gyorsabb haladást erőltetni, aztán a maradék 600 méteren netán már csak vánszorogni – könnyű kitalálni, hogy érdemes-e.

A felérkezés pillanatai

Inkább maradok nyugton és nem kísértem a határaimat. Így legalább a célegyenesben, a sípályán is hasonló tempóval futok fel, s ez így sokkal szebb zárása a versenynek, mint négykézláb felmászni. A célkapu előtt pár méterrel még ketten elrohannak mellettem, egy másodpercre tempót váltok, magam is nekilódulok („na nehogy már pont itt” jelszóval), de aztán ismét győzedelmeskedik a józan ész. Nincs az égvilágon semmi tétje, az egyetlen lényeges szempont és cél, a saját időtervem pedig úgyis kútba esett. De itt és most ennyire voltam képes, nem tudok „mi lett volna, ha” kezdetű hibákból listát írni, úgy érzem, megfelelően választottam meg a tempót, kihoztam magamból, amit ma tudtam. Apró finomítások segítségével (órával kontrollálva minden km-en) talán valamivel jobb időt is sikerülhetne, de nem szeretek részidőkkel molyolni, bőven elég ez így.  A következő háromnegyed órában folyamatosan érkező futókat nézve úgyis azt érzékelem, hogy az elégedettség és az idő egymástól nem szorosan és okvetlenül függő fogalmak. A Kékesre felfutni egész mást – sokkal többet – jelent, mint pusztán 11,6 km és 671 m szint leküzdését. Ezen felül is megvan a maga varázsa, különlegessége… A nemzeti színű kőnél egyre hosszabban kígyózó sor kicsit illúziórombolóan hat ugyan, de vajon mit lehetne a fényképezés felgyorsítása érdekében tenni – az ország tetejéből és a rajta álló csúcskőből bizony csak ez az egyetlen példány van!

Mátrafüredre lemehetünk „gépesítve” is, ám sokkal izgalmasabb valamelyik turistaúton viszatérni. Az általunk választott kék háromszög igazán méltó kiegészítése a rendezvénynek. A lépten-nyomon mohos andezittömbökkel telehintett, vadregényes patakvölgy félhomályos bükkösében haladunk, s noha az ég figyelmeztetően mordul egyet-egyet, csak utunk végét töri meg a lombkoronán sistergő zápor fura hangja. A csúcs alatt tolongó, araszoló autók, buszok, és a zajos tömeg után fura visszacsöppenni néhány km erejéig a Mátra hallgatag erdőibe, de ez a kis levezető túra hozzájárul ahhoz, hogy még teljesebbnek érezzük a mai napot.  Jövőre pedig lehet az időn javítani.

Írta és fényképezte: Nagyváthy János

más megosztók