Zirbitzkogel Berglauf 2011
Egész éjjel dobol az eső a sátrakon, az idő november elejére emlékeztet. Hűvös van, kétezer méter felett talán havazik is – holnap megtudjuk. Az éjszaka hamar elrepül, táborbontás a bokáig érő csuromvizes fűben, majd szerény reggeli után egy kis autózás. Alig félóra múlva megérkezünk a pár házból álló St. Anna/Lavantegg településre, mely a stájer „Zirbenland” Zirbitzkogel nevű, 2390 m-es csúcsára vezető futóverseny bázisául szolgálva szokatlanul felélénkül ezen a június végi borongós vasárnapon. Talán egész évben nincs annyi látogató a faluban, mint most. Bár ezúttal mintha kicsit kevesebben lennének, mint pár éve, mikor először jártam ezen a rendezvényen – igaz, akkor dögmeleg és ragyogó napsütés volt, legalábbis a nap első részében.
No de a kevesebb nem azonos a gyengébbel! A rajthelyen gyülekező alig 90 fő többségén a vak is látja, hogy útközben nem a helyi Tageszeitungot fogják olvasgatni, és valamelyik telekszomszéddal sem terveznek egy kedélyes társalgást lefolytatni, mondjuk a tehénfejés kulisszatitkairól. Az atléta-rövidgatya kombinációt látva nem kérdés, milyen tempóra készülnek. Inkább azon aggódhatok, marad-e melegvíz és ebéd, mire visszajutok a rajthoz.
Bemelegítés gyanánt a többséghez hasonlóan magam is elkocogok az egyetlen vízszinteshez közeli mellékúton addig a pontig, míg hirtelen átmegy erős lejtőbe, majd vissza. Közben a reggel még tisztán látszó Zirbitzkogel szemérmesen felhőbe bújik, a hőmérséklet pedig azonnal zuhanni kezd odafenn. Hét fok, aztán négy, majd három, viharos széllel. Erről hangosbemondón át folyamatosan tájékoztatnak a szervezők. Így viszont nem tűnik elégnek egy kabátot előreküldeni a célba, komplett száraz ruhát csomagolok. Alig indul el a váltóruhákat szállító jármű, pötyögni kezd az eső, az átmeneti napsütésnek máris vége. Magamon rövid ujjú póló marad ugyan, de egy dzsekit minden „eshetőségre” felkészülve a derekamra kötök.
Start, nagy lendülettel megindul a társaság felfelé. Visszafogottan kezdek, mivel lábaimban még érzem a múlt heti hosszú futást, s a mérsékelt tempót sikerül tartanom csaknem végig (no nem szándékosan). J Rövid aszfalt után betérünk az erdőbe, ahol eleinte egy mélyedésben halad az ösvény. Kezdetben határozott kaptatók jellemzik, majd a 3. km után túlsúlyba kerül az alig emelkedő vagy vízszintes terep. A táv feléig jobbra-balra erdő, az egy-két nyomsávos, füves, itt-ott gyökerekkel átnőtt, de alapvetően kellemes talajú ösvényt csupán néhány pocsolya szakítja meg, azok is könnyűszerrel kerülhetők. A Waldheimhütténél van az első frissítő. Innen merőben változik az eddig inkább a Vértesre vagy Gerecsére hasonlító táj. Először egy sípályaszerűségen haladunk, majd a meseszép (és szigorúan védett) cirbolyafenyők közt enyhén kanyargó út mellett tehenek figyelik egykedvűen sietős utunkat. Ők bezzeg ráérnek…
A 6. km után is úgy szakad rólam a víz, mintha szaunáznék, pedig itt érezhetően hűsebb a levegő. A szél egyelőre gyengén lengedezik, úgyhogy maradok pólóban. A fák és a futók egyaránt ritkulnak, a jobbra feltűnő nagy sziklacsoportnál viszont egész sereg szurkoló biztatja a mezőnyt. Itt már egyre többször kényszerülök gyaloglásra. Megpróbálok nem erőlködni, inkább élvezni, hogy hosszú szünet után ismét a hegyekben lehetek. A hazai viszonyokhoz képest itt az oxigén 80 százalék alatti, van akinek a szervezete ezt észre sem veszi, nekem viszont pár nap mindig kell, mire hozzászokom és ugyanúgy bírok kétezer méter felett is teljesíteni, mint otthon. Az a néhány perc pedig, amivel tovább tart, most pont elég ahhoz, hogy az indulók nagy részét csak hátulról – vagy úgy se sokáig – lássam…
A 7. km-t jelző tábla után még egy útmenti szikla, és a második frissítőpont következik. Felhörpölök egy pohár italt, közben kifújom magam. Az út többé-kevésbé emelkedik, időnként rövid szakaszon szintben halad (legalábbis olyannak tűnik). Máskülönben kiválóan futható lenne, de most egyszerűen nem megy. Sétálok, akár az előttem haladók, így viszont többet nő köztünk a távolság, mint amennyit időnként csökken. Ezekhez a rövid, de relatíve meredek csúcsfutásokhoz rengeteg gyalogló edzésre is szükség lenne, különben az ember hamar azon kapja magát, hogy hetvenes öregurak is állva hagyják az első komolyabb kaptatón. Persze van másik módszer is, tempósan futva végignyomni az egész távot, de ahhoz talán kicsit délebbre, vagy a tengerszint felett kicsit magasabban kellene születni.
Csak a hozott anyagból építkezhetünk, és néha még abból sem egyszerű…
A szél rohamosan élénkül, a rajtszámom éles zizegésbe kezd, ahogy remegteti a légáramlás. No nem a sebességem következtében…
Az eső is rázendít, belebújok a dzsekibe. Most már kifejezetten örülök, hogy nem követtem az egy szál trikóban (volt aki bikiniben!) indulók vagány módszerét. A széltől könnyező és befagyni készülő szemeimet hiába dörzsölgetem, alig látom az utat. A cipzárt a nyakamon teljesen felhúzom, mielőtt a kezeim is megdermednek. Már szinte viharos erejű széllökések vannak, melyek időnként majdnem felborítanak, úgyhogy immár egy csöppet sem izzadok. A balra lévő elnyúlt, füves gerinc egyelőre eltakarja előlünk a csúcsot, de tudom, még vár egy kis feladat odáig. A széles hátra kiérve lehetne látni a tetőn álló menedékházat – ha nem ülne az egész hegyen vastag szürke felhő (a fotó nem ekkor, hanem a lemenet során készült).
A 9. km után rövid szakaszon picit lejt az út, hogy aztán a maradék 6-700 m alatt mintegy 200 m szintet emelkedjen a célig. Néha kibukkan a keresztül-kasul gomolygó ködből a csúcstömb szélén álló ház sziluettje, és az alatta vezető szerpentin, melynek kanyarjain elég nagy ma a forgalom. Sokan már lefelé kocognak, közben több turistacsapat is halad mindkét irányba, hangosan szurkolva a még futóknak. Szokatlanul nehezen, nagyon vontatottan megy ez a rész is, olyan részeken is sétára kell váltanom, ahol máskor futni, sőt gyorsítani is bírtam. Már rég nem számít az idő, pusztán becsületből megyek – valamint a tapasztalatokért, mert azok mindig vannak, és a későbbiek során még hasznossá válhatnak.
A célon áthaladva magamhoz veszem a hátizsákomat, iszom egy pohár forró teát és a dühöngő szélben felsétálok a mintegy húsz méterrel magasabban lévő csúcskereszthez. A hatalmas ködben sajnos semmit sem látni, csupán másodpercekre villan ki a hegy alatt megbúvó pici tó és a távolban légi felvételként elterülő völgy. A házhoz visszaérve újabb tea, átöltözés, ismét tea. Közben érkeznek az újabb futók, jóllehet ez már a mezőny alaposan széthúzódott hátsó része. Ahhoz képest, hogy életem leggyengébben sikerült hegyi futásán vagyok túl, a legyaloglást igyekszem a lehetőségekhez mérten élvezni. Főleg miután a szélnek kevésbé kitett részre érünk, ahol kezdenek felengedni dermedt testrészeim, orrom és az ujjaim (a hegy nevét ezúton javaslom „Cidrikogel”-re átírni).
A faluban meleg van (a csúcshoz képest egyenesen kánikula), a zuhanyzóban a víz langyos ugyan, de jólesik. Nem kevésbé jólesik a hatalmas tál tészta salátával, ami a nevezéshez jár. Vegyes érzésekkel búcsúzom a helyszíntől – bár erről nem a hegy tehet, s legalább lesz miért visszajönni jövőre! Addig is még néhány kép:
Írta és fényképezte: Nagyváthy János









