Csúcskereszt, vagy amit akartok – avagy a Zinalrothorn két menetben

Szóval bő féléves tervezgetés, képnézegetés, fejtörés és fantáziálás után végre mind a négyen az autóban ülünk, és tépünk nyugat felé. Ilyenkor mindig nehéz felfogni, hogy mindaz, amiről álmodozgattunk, tulajdonképpen most történik. Nosztalgia mixszel dobjuk fel az első órák hangulatát – régi Red Hot Chili, Nirvana, sőt még egy kis Gánszenrózisz is bedörren az ajtóba épített hangfalból.

Hogy a nosztalgiánál maradjunk, a Diemberger-könyvből ismert régi Furka-hágót választottuk első éjszakánk helyszínéül. Annyira klasszikus a hely, hogy az ötvenes évekbeli turistaszállót is bezárták. Eső és köd – tökéletes kezdet.

A Zinalrothorn, mögötte a Weisshorn

Másnap délelőtt tíz körül a taschi parkolóban sürögve már csak a fenn kavargó felhőket szemléljük – tisztul az idő. A bevált rutin szerint győzzük meg magunkat arról, hogy egy csomó mindenre végül is nem lesz szükségünk ott fenn a 3200 méteren fekvő Rothorn-Hüttében eltöltendő hat-hét, esetleg nyolc nap alatt. Nem is fér a fejünkbe, hogyan gondolhattuk még otthon, hogy ez a sok limlom (tartalék alsónadrág, plusz expresszek, pót jégcsavarok, kötélgyűrűk) szükséges lehet a hegyen. A sok kajáról nem is beszélve. Szerencsére azért már eleget szívtunk korábban ahhoz, hogy ne engedjük magunkon győzedelmeskedni az ifjúi naivitást: „legfeljebb koplalunk!” (Olyannyira óvatosak voltunk, hogy végül mindannyian hoztunk le ennivalót.)

Egy szó, mint száz, olyan húsz kiló körülire sikeredtek a zsákok, melyeket azért alaposan megnyomott a két ötvenes egészkötél és a másszócucc. Frédi bácsi furikázott be minket Zermattba, ahonnan dél körül már indultunk is fel a házba. Az emelkedő első részén még elkapott minket egy heves Zermatt-fényképező lázroham – mentségünkre legyen szólva, hogy bármilyen semmitmondó is ez a falucska, hegymászó berkekben felér egy Párizzsal.

Ha a falu nem is, de a környék csodaszép, elhagyunk egy havasigyopár-ültetvényt, és tovább baktatunk a Trift-hütte felé, mely nagyjából félúton helyezkedik el Zermatt és célunk között. Kinyílik a völgy felső része, és meglátjuk túránk egyik célját, az Obelgabelhornt. Pár perc gyaloglás után kibukkan a Wellenkuppéról felívelő gerinc a Grand Gendarme-val, a csúcsot védelmező őrszemmel együtt. Megilletődünk. Azért 3D-ben más egy kicsit. Ide fogunk felmászni? Nemhiába írták a Benedek-fivérek, hogy a Matyi pite az Obelgabelhornhoz képest.

Utunk másik célja, a Zinalrothorn még nem mutatkozik be. Egyelőre. De mi határtalanul erősnek és magabiztosnak érezzük magunkat, hogy potom hat óra alatt (ez egy helyi erőnek kb. négy óra – igaz, nyolckilós zsákkal) felzúztunk a menedékházba, anélkül, hogy kidobtuk volna a taccsot. Sőt a magasság ellenére még enni is bírunk valamit vacsorára. Így elhatározzuk: másnap támadunk!

Írta és fényképezte: Bánfi Balázs

A cikk teljes terjedelmében az Over Magazin 2011/3. számában olvasható. A lapszám csak digitálisan jelent meg a www.dimag.hu/over oldalon. Hírlevélre feliratkozóink (és előfizetőink) ingyen tölthetik le.

más megosztók