0 km
Régóta van egy rossz szokásom, az általános gyakorlattal ellentétben főleg arról szeretek írni, amit a két szememmel láttam, saját izzadságom árán tapasztaltam. Lehet sokkal nagyobb, rangosabb verseny is egy adott hétvégén, ha nem azon vettem részt, nyilván nem arról fogok áradozni. De mielőtt bárki szemellenzősséggel vádolna, elárulom, hogy van ebben az idegesítő szokásomban némi előrelátás is. Hiszen magam választom ki a rendezvényeket, s ebben a választásban fontos szerepet játszik, hogy melyiktől remélek nagyobb élményt, melyikben látok nagyobb kihívást, melyiktől várok perfektebb rendezést, vagy egyszerűen csak melyiken érzem jobban magam…
Ennélfogva nem volt kérdés, hogy idén is „Vár a Hármas”. Bár jövőre lehet, hogy keresek inkább egy családiasabb hangulatú, kisebb versenyt. 
S ez nem egészen vicc, szinte látom lelki szemeim előtt, ahogy ülünk a monitor előtt a nevezés megnyitására várva, majd kattintás után izgulunk, hogy vajon kisorsolnak-e, bekerülünk-e a szerencsés résztvevők közé… Ám annak, hogy ez a jövőkép mégis irreális, nem a rendezvény népszerűtlensége vagy színvonaltalansága az oka. Egész más miatt nem lesz rajta ekkora tülekedés: túl kemény ahhoz, hogy ezrével tóduljanak a jelentkezők.
Csak vidáman - lesz ez még rosszabb is 
De mi is ez a bizonyos Vár a Hármas? Egy hegyi városi maraton, vagy inkább városi hegyimaraton? Ez is, az is. Meglehetősen városi, hiszen háromnegyedében aszfalton, járdán, lakott területen halad – és meglehetősen hegyi, mivel a főváros határán belül a Budai-hegység számos fontos kiemelkedését érinti. Olyan dőlésszögű utcákon kaptatunk, melyek némelyikére autóval is csak előtte nagy lendületet adva tudnánk felhajtani. Olyan meredek lépcsőkön kapaszkodunk, ahol gyalog is lihegve járunk – már ha arra vetődünk, hiszen többnyire igyekszünk elkerülni az ilyen fárasztó környékeket, ahol „elesni sem kell ahhoz, hogy felnyaljuk az aszfaltot”. Az útvonal terepen vezető része pedig csak arányát tekintve rövid, ám semmivel sem egyszerűbb. A köves, meredek lejtőkön legfeljebb a pulzusunk csökken, figyelmünk nem lankadhat, ha nem akarunk egy gyökérben vagy sziklában megbotolva fejjel előre lebucskázni. Habár ezek az erdei szakaszok egy terepfutó számára még egyáltalán nem számítanak extrémnek, aszfalthoz szokott sportolóknak jelenthetnek némi gondot.
25 km és 20 százalék felett
Ebben az összetett útvonalban rejlik a verseny egyik külön nehézsége is. Az alapvetően országúti sportolók számára az ő közegükön ritkának számító erős emelkedők és a terepes rész, a terepfutóknak ugyanakkor a számukra szokatlanul sok aszfalt jelenti az extra kihívást. De már a puszta adatokból is kitűnik, hogy a V3 nem sétagalopp. Egy maraton, amely során 1760 m szintemelkedést kell leküzdeni, az alpesi hegyi versenyek nehézségi sorrendjében sem kullogna hátul. A tömérdek városi rendezvény között pedig eddig hiába keresgéltem, hasonlót a földgömb távoli pontjainak eseménynaptáraiban sem találtam. Igaz, kevés nagyváros bír ilyen sajátos felszíni adottságokkal. A hullámos gerincek, kiemelkedések miatt szokatlanul sok itt a meredek utca, lépcső és lejtő, melyeket átkozunk a hétköznapokban, viszont pont emiatt kiváló terepet kínálnak megtapasztalni: kemény kihívásokért nem szükséges egzotikus utazásokra vállalkoznunk. Bőven elég, ha egy bizonyos szeptemberi vasárnap hajnalon leküzdve ágyunk marasztaló ölelését, fel bírunk kelni, hogy a Lánchíd budai hídfőjéhez zötykölődjünk. S ha már ott állunk az alagút talán nálunk is jobban ásító, sápadtan világító bejáratánál, egy dologban biztosak lehetünk: amint eljön a start pillanata, perceken belül fel fogunk ébredni!
Start!
Idén is így történt, a Várba vezető emelkedő kiűzte a korai kelés utolsó mellékhatását is. Az induláskor még kicsit hűs levegőn hamar magunkhoz tértünk, hogy mire a Citadellát kerüljük, a Duna szalagjának két oldalán messze nyúló város látványát már ne csak takarékon pislogva csodálhassuk. Ahogy fordultunk a hegyek felé, a szerencsére még gyér forgalom nem törte meg a lendületet, ami az első nagyobb akadály, a Széchenyi-hegy felé vitt. Az Ágnes utca tavaly óta feltúrt, kiszélesített erdei szakasza meglepett egy kicsit, de a folyamatban lévő átalakítás ellenére ugyanúgy megizzasztott. Könnyebbséget mindössze az ezúttal visszafogottabb tempóm jelentett. Tekintettel ugyanis néhány, a tárgyhoz nem szigorúan tartozó, de a futásra mégis kihatással bíró körülményre, idén nem óhajtottam a határaimat próbálgatni, ezért csupán egy erősebb edzésnek megfelelő sebességet választottam. Így viszont, főleg ahogy teltek a kilométerek, kezdtem a bemelegedéssel együtt egy kicsit élvezni is a futást. Olyannyira, hogy a Diós-árok utca fokozatosan szigorodó emelkedőjén már eszembe se jutott sétára váltani. Márpedig ez – tekintve, hogy mégiscsak egy versenyről van szó – gazdaságossági szempontból nem túl előnyös módszer. Ám ha nem akarunk minden kinyerhető percért fogcsikorgató küzdelmet folytatni, érdemes lehet minél tovább futni, még ha így bizonyos szakaszokon lassabbak is leszünk. Egyrészt utána jobb érzés lesz tudni, hogy végigfutottuk (hahaha, hol van még a „végig”!), másrészt ha ennél is meredekebb útszakasszal találkozunk, még mindig van mihez nyúlni. Egyszerű, de bevált módszer az esetleges mélypontok áthidalására…
Egy kis reggeli futás
Az Erzsébet kilátó alatt, féltávnál pillantottam rá először (és utoljára) az órára, amiből kiderült, hogy jobban állok a vártnál. Akkor talán a táv hátralévő második felében mégiscsak meg kéne próbálnom versenytempóban futni? Persze se a Határ utca, se a Rákóczi vagy a Mikes Kelemen nem lett laposabb az évek során, és a napsütés hatására felfelé kúszó hőmérséklet szintén nem a helyzet könnyítéséhez járult hozzá. A frissítőpontok ideális kínálata viszont végig segített átlendülni a nehézségeken. A tájékozódásra sem kellett sok gondot fordítani, ha netán nem ismertem volna az útvonalat, akkor is problémamentes lett volna a futás. A jelzéseken kívül a kritikusabb elágazásoknál, elbizonytalanító utcasarkokon mindenütt volt segítség, aki közt jó volt a sok ismerős arcot látni. Egy-egy pillanatra elgondolkodtam, hogy lehet ennyi futót, főleg a vége felé ennyire széthúzódott mezőnyben, zökkenőmentesen kísérni úgy, hogy mindig mindenhol ott legyen valaki. Bizony ez semmivel nem tűnik egyszerűnek, mint maga a futás!
Kutyagolás az emelkedőn
Hűvösvölgy után már nagyon kellett az árnyék, szerencsére átmenetileg erdőben vitt az út. A Szépvölgyi útig az erőgyűjtés percei következtek az utolsó rohamra, mely során mintegy öt km változó meredekségű emelkedő vezet a célba. A sokat (s nem éppen pozitív hangsúllyal ) emlegetett Nyereg utcában megállapítottam, hogy Gyuri főrendező úr bizony jócskán lejjebb tekerhette volna a fűtést. A Nyereg utca után a Fenyőgyöngyéig vezető enyhe emelkedő szinte felüdülésnek tűnt, ám kellett is némi erőgyűjtés a végére. A Hármas teteje előtt tréfás feliratok törték meg a futás monotóniáját. Különösen az utolsó papírlap hatott serkentőleg a csüggedni készülőknek, mert róla megtudhattuk, hogy „sajnos” mindjárt itt a vége. Jómagam sajnálkozás helyett ezen a szakaszon ismét megállapítottam a hegyi futások egyik, fizikával és matematikával dacoló alaptételét: „Egy emelkedő meredeksége nagyobb mértékben függ az előtte megtett távtól és szinttől, mint a terep valódi dőlésszögétől”.
Egy négyszeres teljesítő és a két női győztes
A lépcsős rész környékén kicsit sétára váltottam (mondván, itt úgyse lát senki), hogy legyen energiám szépen befutni. Majd jött a stílusos célkapu, csúcspanoráma, csúcshangulat, gulyás, kalóriapótlás, eredményhirdetés (minden résztvevőt külön szólítva), tombola, és minden, ami ilyenkor szokás… Köszönet a rendezőknek, segítőknek, és mindenkinek, aki szerepet vállalt a lebonyolításban, hogy ismét – mint ahogy a korábbi évek során is – zökkenőmentesen és kiválóan sikerült összehozni a versenyt! Nekik még nálunk, indulóknál is nehezebb dolguk lehetett, hiszen elég, ha csak az útvonal bonyolultságát nézzük (ami a rendezésnek nyilván csak egy része), máris nehéz belegondolni, hogyan lehet mindezt megoldani. Aki pedig még nem próbálta, de nem ijed meg a meredek kaptatóktól és a hosszabb távokkal is sikerült már barátságot kötnie, akár el is kezdheti a felkészülést a 2012-es versenyre. Persze legalább egy négy óra körül lefutott sík maraton nem árt, ha már van a tarsolyunkban, hogy reális esélyünk legyen a V3-at hat órán belül teljesíteni.
Finisherek
Az idei, immár hatodik évfordulójához érkezett versenyt egyébként Hajduska Balázs nyerte, a kissé meleg idő ellenére pályacsúccsal. Ezzel a 3:40-es időeredménnyel meglehetősen kemény feladat elé állította a következő verseny résztvevőit, az újabb babérokra törők dolga bizony nem lesz egyszerű. Részletes eredmények, térképek, információk, képek, korábbi beszámolók a verseny hivatalos oldalán: http://www.varaharmas.hu
Írta: Nagyváthy János, képek: V3 Team
A Kolostor Őre (1)
Laca70 (1)
stamp (1)
Szunyogh Attila (1)
urban andi (1)